Szerkesztőségünk kíváncsi volt, a mai Magyarországon, ahol sokkal inkább divatosabb a válás, mint a házasságkötés, mi a titka a hosszú, „gyűrűs” együttélésnek. Főhőseink, a 84 éves Nyikos Sándor, Sanyi bácsi és a 79 éves Nyikos Sándorné Kocsis Julianna, Juli néni december 24-én dupla ünnepet tartanak, hiszen karácsony napján lesz a hatvanéves házassági évfordulójuk.
Izgatottan álltam meg Agárdon az Úttörő utcai ház előtt, amelynek falai már a kapu előtt állva is sokat tudtak volna mesélni. Becsengettem, majd szíves invitálást követően egy meleg nappali részben kínáltak hellyel. Sanyi bácsival találkoztam először, akiről már a bemutatkozásnál kiderült, igencsak jó humorral megáldott ember. „Lacikám, az asszony már hatvan éve nyúz, de ne aggódj, én is ugyanennyi ideje bosszantom.” Na, ez már nem kezdődik rosszul – gondoltam -, és ebben a pillanatban lépett be Juli néni.
Udvariasan üdvözöltük egymást, majd mindannyian leültünk. Sanyi bácsi azonnal belekezdett a történetbe, miközben Juli néni azért, biztos, ami biztos, tudatta velem, hogy élete párja leginkább a múltról szeret anekdotázni, azt is úgy 100-120 percben történetenként. Úgyhogy nyugodtan állítsam le, ha nagyon elkalandozna. De nekem ez nagyon tetszett. Azt is hozzátette, ha én tiszteletből nem szólok közbe, akkor ő bizony ezt meg fogja tenni és lényegre törő aspektusból közelítve átveszi a szót.
Sanyi bácsi persze erre azonnal reagált egy huncut mosoly kíséretében: „Na, látod, ez megy hatvan éve…”.
Hogyan ismerkedtek meg? – kezdtem a közös beszélgetést. Juli néni levegőt vett, de túl sokáig tarthatott, mert Sanyi bácsi már bele is kezdett: „Jött haza az iskolából. Lacikám (ez volnék én – szerző), megmondom őszintén, olyan takaros volt, hogy nem lehetett nem észrevenni. Én akkor 17 éves voltam, ő meg 12”. Aztán sokáig beszélgettünk arról a nem rövid időszakról, amíg Sanyi bácsi megkérte szíve választottjának kezét. Hogy hány helyen tanultak, hány helyen dolgoztak. Kiderült, hatévi udvarlást követően került sor a frigyre, hiszen távol voltak egymástól. Juli néni elmesélte, milyen „csinos férfi” volt Sanyi bácsi, s hogy mindent megtett érte. Becsületes munkásemberek lévén, megbecsülték minden fillérjüket.
Juli néni kezdett életük következő szakaszának mesélésébe: ”Sarkadon is éltünk, Békés megyében, ahol megéltük a nagy árvizet. Aztán 1970-ben költöztünk vissza Agárdra.” Elmondták, hogy a sokat látott parasztház falai közül indultak gyermekeik, unokáik is az élet nevű intézménybe. Összesen egyébként két gyermek, hat unoka, két, meg egy pocaklakó dédunoka teszik teljessé életüket.
Arra a kérdésemre, hogy mi a hosszú kapcsolat titka számukra, szinte egyszerre vágták rá, hogy a megértés. Mindent azonnal meg kell beszélni. Elmondásuk szerint, ők tényleg nem tértek úgy nyugovóra, hogy a harag egyetlen szikrája is parázslott volna. Soha. Ez az ő kapcsolatuk fő titka.
Végezetül azt a kérdést tettem fel, ha most a Velencei-tóból kifognák az aranyhalat, mit kívánnának tőle. Sanyi bácsi volt a gyorsabb ismét: „Hadd tépjem le a pikkelyeit”!. Ők mindig a családért éltek. A halpikkely pedig a magyar hagyomány szerint sok pénzt jelent. Nem szeretnék, ha gondjaik lennének szeretteiknek. Most sem magukra gondoltak.
Elköszönés előtt Sanyi bácsi még megosztotta velem, Jávor Pállal való találkozásait, ami egy külön történetet érdemelne. Végezetül megmutatta, ahogy ő hívja „legényszobáját”, ahol eredeti, bőrkötéses kiadásban tárult elém Jókai Mór összes műve. Na, ott egy kicsit még elidőztem. Megéltek háborút, forradalmat, árvizet, betegségeket, családi viszályokat és vallási összezörrenéseket, s lám, semmi sem választhatta el őket egymástól. Sanyi bácsi és Juli néni életkrónikájába csupa nagybetűvel kerül be: „Amit Isten összekötött, azt ember szét nem választhatja!”