Hajdú Szabolcs 1936- ban Budapesten született. 1956-ban, mint Pesti srác tevékenykedett, ezért a börtön helyett a menekülést választotta. Angliába érkezett ott dolgozott, tanult, végezett a Műszaki Egyetemen gépészmérnökként. Vitéznek 1998-ban saját érdemei alapján avatták. 2003-ban Pázmándra költözött, ahol azóta is igyekszik a falú életében aktívan részt venni, s nevéhez fűződik a Pázmándi Történelmi Emlékpark megálmodása, tervezése és megvalósítása.
önéletrajzi könyve, egy rebellistörténet, avagy időutazás a 20. században mely életének első 25 évét öleli fel.
A Könyv ára: 1956 Ft. Megrendelhető a zsuzsanna@hajdu.dk e-mail címen.
Ízelítőnek:
ELŐHANG – élő hang?
Porzik a fű, dübörög a föld. Szilaj lovak hátán, nyereg nélkül ülnek – őseim, kiknek mára nyoma sem igen maradt sem Hajdúban, sem Biharban. Csontjaik is rég elporladtak, pedig nem voltak éppen gyenge legények. Egyenes gerinccel ülték a lovat, s ez a gerinc inkább megroppant, mintsem meghajoljon. Ezek a nyakas kálvinisták harcoltak Bocskai katonáiként. Bethlen Gábor, Thököly Imre majd Rákóczi Ferenc fejedelem harcosaiként küzdöttek a hitért, a szabadságért, a magyar jövőért. Utolsó, mármint innen visszafelé menve, még felismerhető nyoma annak a Hajdú Istvánnak van, aki 1799-ben vagy éppen 1800-ban hagyta el a családi fészket Kötegyánban, ahová valamikor a Rákóczi Szabadságharc folyamán-végén kerültek valamelyik Hajdú városból. A köd itt összesűrűsödik, mert szorosan váltják egymást az egyházi annalesekben a Józsefek és Istvánok – mind, mind Hajdúk. Ugyanis ez volt a természetes.
A családi vagy vezetékneveket Magyarországon Habsburg II. József, a „kalapos király” tette kötelezővé 1787-ben. Az amúgy nem túlzottan szelíd-lelkű hajdúk között nem sok megértésre találva, hisz’ ők mind Hajdúk voltak. Hányadik gyerek volt a családban István, aki világgá ment – szerencsét próbálni – mint a mesében, nem tudjuk. De a Békés vármegyei Orosháza környékén lett először árendás, talán Csorváson. Lassan gyarapodott, földet vett, háza lett Orosházán már 1802-ben. A család rengeteg munkával szépen gyarapodott az orosházi emberöltők jó egy évszázada alatt, pedig még Amerikába is jutott belőlük. Orosháza egyik fontos, kálvinista gazdálkodó családja lett, amelyet végül a XX. század ember-, és főleg magyar-pusztító viharai lassan kiirtottak. Manapság összesen két (nőtlen) fiú unokatestvér és két lány testvér a maradék Magyarországon.
Utód, gyerek? – Sehol.
Külhonban van a jelen nemzedék többsége, „hála” 1956 véres eltaposásának. Négy fiú született Kanadában – mindeddig (2011-ben) – egy kisfiú és egy kislány utóddal. Egy fiú él Dániában, szintén gyermek nélkül, és végezetül egy lány van Dániában két gyermekkel. Ez két unoka, egy fiú, egy lány – tízes éveik elején. De magyarul persze, az unokák közül nem tud egyikük sem.
Ezek után elgondolkozhatok: érdemes? Van értelme egyáltalán ennek a munkának. Hiszen ez egy történelmi töredék egyéni élményekből összerakva, amelyek minden bizonnyal csak annak fontosak, aki ezeket átélte, és volt mersze leírni.
– Esetleg még holmi kóbor történész találhatja egyszer érdekesnek műve fűszerezésére, ha rábukkan.
Tempora mutandur… 2012. Igen, változnak az idők. Ki tudja merre?
