Amikor mi voltunk gyerekek, nem volt jellemző a decemberben nyíló hóvirág. Az évszakok szépen sorban követték egymást, s tudtuk, hogy hiába várunk a márciusi hóemberépítő versenyre, nemigen fog bekövetkezni.
Ahogy azt is tudtuk, ha Húsvét hétfőjén a kiszemelt lánykát, annak kertjében szeretnénk egy jókora vödör vízzel arcon locsolni – mondván, mi már ilyet is tudunk -, a víz nem fog félúton szilárd halmazállapotúvá válni, hogy a célszemély arccsontjának esetleges deformitásait sebészeti pontossággal helyre tegye. Mert volt a természet és voltunk mi emberek. Szebb időkben, csúnya magyarsággal, az előbbi tette élhetővé az utóbbit. Ma meg az utóbbi betegíti az előbbit. Csúnya dolog így hálát adni annak, amiből lettünk, és ami befolyásolja létünk. Ez a fordított mechanizmus nincs a természet ínyére. Csendes öngyilkosságra készül, amelyet mi sugallunk. Fontossági sorrend: pénz, pénz, pénz és minden csak ezután… Család, kultúra, értékrend, hit? Hol? Jaj, de mit akarok én? Nehogy elkalandozzak, mikor éppen egy valóság show megy a televízióban, hamarosan egy átlagosan cincogó tehetségkutatós „főjárvány” akar meggyőzni igéző tekintetével menedzseri utasításra, miközben ezen sorok írásakor is három, be nem fizetett sárga csekkecske mered rám kérdően… Csak az én fejem zsong, vagy a tavasz lehel apró jeleket kérdőn aurámra? Már én sem tudom. Talán majd a rügyező fák, vagy a közelgő napfénynek lelkendező Velencei-tó vizének sziklákhoz csapódó hullámai válaszolnak. Én lassan már csak nekik hiszek.
Éger L.
