Egy túl erősen sminkelt, de nem alulöltözött hölgyemény lépett oda hozzám a vasútállomásnál. „Szia! Meg tudnád mondani az időd?” Mondom, egy pillanat, kivettem a telefonomat, majd közöltem vele hány óra van.
„Köszi! És nincs kedved?” Nem esett le… Kérdem, mihez? „Hát tudod… Bejössz, neked olcsón megszámítom.”
Aztán kertelés nélkül osztotta meg velem szolgáltatásai árát. Jelzem, tényleg nem lett volna drága. Ennyire tartotta magát, vagy így árazták be – nem tudom. Körül néztem, mert egyre kellemetlenebbé kezdett válni a helyzet, majd indultam volna tovább, amikor utánam lépett és felajánlotta magát újra még kedvezőbb áron és persze gumi nélkül. Itt már határozottabban mondtam, hogy nincs szükségem hasonló, nappal is dolgozó éjszakai pillangók szolgáltatásaira. És indultam az autóhoz.
Ő utánam kiabált valami olyasmit, amitől az anyukám azonnali csuklásba kezdhetett. Nem tudom, járt-e így valaki mostanában. Én még Gárdonyban nem. Mindenesetre érdemes körültekintően járni-kelni, nem csak azért, mert eleve ilyen világban élünk. Nem a helyzet, ami furcsa volt, hiszen Pesten többször is előfordult már, hanem az érzés, ami a továbbhaladásomkor kerített hatalmába. Melyik autóból szállnak ki valakik, akik ezt a magasröptű beszélgetést végignézték, majd a negatív válasz miatt megtorlásul egy rozsdás bökővel statuálnának rajtam, velem példát.
A gondolatmenet végét már nem vártam meg, sietve ugrottam be autómba, aztán padlógáz amerre láttam…