A pázmándi Plébánián 2013. november 16-án egy röpke háromnegyed órára megállt az idő kereke. És milyen jól tette. Ezen idő alatt a mostanában (is) szokásosnak mondható, néhány ember által generált ellenségeskedés parazsa nem kelt életre.
A Pázmánd Községért Közalapítvány szervezésében, Orisekné Farsang Erzsi naiv festőművész “AZ ÉN VILÁGOM” című állandó kiállításának ünnepélyes megnyitójára került sor. Nagyon sokan ott voltak, akik tisztelik, szeretik Pázmánd szülöttjét. A két szobára szánt alkotások önmagukért beszéltek, ahogy Erzsi néni elfojtott örömkönnyei is. Ez a nap ma érte, róla szólt. És ezt mindenki pontosan tudta, sőt, be is tartotta.
Nem esett senkinek nehezére, ma egy kicsit meghatottnak, őszinte embernek lennie. Ugye? Nem is olyan nehéz. Közös ügy, közös érdek, egy azon helyen, egy célért, a jelen és jövő nemzedéke számára. Megmutatni valamit, értéket közvetíteni. A felemelő szavak, a művészt méltató köszöntések, nem más, mint valaki felé irányuló tiszteletnyilvánítás. Ez nem jár alanyi jogon, azt ki kell érdemelni. Ez a mindennapokra is igaz, legalábbis így kellene lennie. S ez ma így volt. Ezt ma senki nem várta el önmaga felé méltatlanul, kikövetelve azt. A hely szelleme hatott, bármilyen hovatartozástól függetlenül mindenkire. És bejött.
Az Erzsi nénit és munkásságát méltató mondatokat már elmondták e témában, jóval szakavatottabb emberek helyettem. Számomra, másodmagammal közvetítve hétről-hétre Önök felé a településről szóló eseményeket, sokkal fontosabb volt látni a sajnos csak rövid ideig tartó, érdek nélküli összetartozást. Bevallom, remek érzéssel töltött el. Jó volt ma Pázmándon lenni és az arcokat látva Pázmándinak lenni. Orisekné Farsang Erzsi néninek és a kiállításnak köszönhetően mindez, ma egy kicsit tényleg az „Az én világom” is volt.